Joó Gyöngyi: Az outplacement folyamat tapasztalatai Magyarországon
Tréneri munkám során ismerkedtem meg ezzel, a magyar fül számára furcsán hangzó kifejezéssel, hogy ‘outplacement’.
Trénerként 11 éve, az üzleti világban menedzsment oktatóként 8 éve, és kiképzett trénerként immár öt éve tartozom az Easy Learning Hungary Kft. csapatába.
Itt kaptam azt a nagyon sajátos feladatot, hogy vegyek részt abban a projektben, mely az egyik legnagyobb magyar vállalat, több évre is elhúzódó elbocsátási folyamatát bonyolítja le.
Ez a program 2004 óta megy kisebb-nagyobb megszakításokkal. Különböző szinten elbocsátott emberek igényelték többnyire főnökük, vagy a munkaügyi hivatal emberének javaslatára ezt a programot, melyet munkaerő-piaci, és elhelyezkedést segítő oktatásnak neveztek el. Minden elbocsátott, és éppen felmondás alatt álló munkavállaló önként választhatta ezt a képzési formát. A vállalat gondoskodása megnyilvánult még abban is, hogy ezen felül módjuk, és lehetőségük nyílt, valamilyen újabb szaktudás megszerzésére is. (pl: a dolgozók jelentkezhettek targonca és nehézgépkezelőnek, vagy biztonsági- és vagyonőr tanfolyamokra, számítógépes tanfolyamra stb.)
A tréningek során különböző lelkiállapotban lévő emberekkel találkoztam.
Az együtt töltött 3 napos képzés alatt megkapó emberi sorsokkal találkoztam.
Feladatomnak tekintettem minden egyes tréning alkalmával, hogy a résztvevőknek olyan támogatást nyújtsak, mellyel könnyebben képesek elviselni, ezt a számukra is nehéz élethelyzetet. Általános volt, hogy tudomásul vették a megváltozhatatlan és megfellebbezhetetlen helyzetet, hogy szinte egyik napról a másikra munkanélküliek lettek, sokszor több évtizednyi munkával a hátuk mögött.
Kérdések zöme tolongott bennük: „Mi lesz velem? Mire vagyok még jó? Mit is kezdjek magammal?”
Sokszor láttam szemükben a bizonytalanságot, testtartásukban a félelmet, hogy mi lesz ezután? Minden egyes életút kirajzolódott előttem, értékes emberi életek szenvedtek csorbát, és az egykor magabiztos emberek, sokszor kétségek között jöttek erre a tréningre, segítséget remélve.
A tréningprogram összeállításakor minderre tekintettel voltunk, és igyekeztünk olyan, számukra hasznos készségek fejlesztését elkezdeni (pl: kommunikációs készség), melyek hozzájárulhatnak egy újabb életpálya elindításához.
A program részeként megtanulták, hogyan kell pályázni egy-egy adott munkakörre, mit tartalmazzon a szakmai önéletrajz, a kísérő levél, hogyan viselkedjenek egy-egy meghallgatáson, milyen kérdésekre számíthatnak leendő munkahelyükön, mire kell figyelni a munkaszerződések aláírása előtt, és ha saját vállalkozásba kezdene, hogyan válhat azzá, új életében.
Mentálhigiénikusi mivoltom segített abban, hogy a tréning program során, éppen annyira vonódjak be problémáikba, ami még katalizátorként hathat rájuk. Azon igyekeztem, hogy ne merüljenek el saját maguk sajnálatában, hanem lássák meg belső értékeiket és lehetőségeiket, a továbbiakban. Természetesen általános volt, hogy korábbi munkaadójuktól rossz szájízzel távoztak. Úgy érezték, hogy az elbocsátás sokszor az ő konkrét munkahelyük megszűnését jelentette, ugyanakkor tapasztalhatták újak megjelenését, ugyanazon a területen. A „gondoskodó vállalat” azonban nem sokáig segített. Így azzal a Mátyás királyos érzéssel küszködtek, hogy kaptak is cégüktől valamit, meg nem is.
Meglátásom szerint, az egyik Dél-Alföldi régióban, a szakszervezet embere sokat segített nekik, nemcsak a tréning során, hanem azon kívül is.
A tréningek befejezésénél sokszor volt az a végkicsengés, hogy örültek, hogy mégis eljöttek erre a képzésre, mert lelkileg megerősödtek, és a tanult dolgokat valóban hasznosíthatónak érezték.