Finta Béla: Vándorcirkuszos szeretnék lenni…
A tréningezés „hőskorszakában” gyakorta hasonlítgattuk sorsunkat a vándorszínészekéhez…
… a megbízások nyomán bebarangolva szép országunkat (másfél méteres hóban egyedül cipelve például a trénertáskát, videokamerát – állvánnyal! – a flip-chart táblát papírral és a “jelmezeket” – természetesen vállfán… -, mindezt kavargó hóviharban, a megbénult közlekedés miatt gyalog, a vidéki pályaudvartól a városka másik határáig, mert a tréning-helyszín magától értetődően mindig a város másik végén van…), a legvadabb helyszíneken készítve elő az aktuális fellépést (próbálták már Önök egy darugyár – hétvégén fűtetlen! – üzemcsarnokának egyik sarkát targoncákból álló paravánokkal /!/ lakályos, kellően intim légkörű tréning-teremmé alakítani az éjjeliőr gyanakvó pillantásaitól kísérve?!), s bizony-bizony a legkülönbözőbb “motiváltságú” közönség előtt vállalva szereplést (ideértve azt a bájos szituációt, amikor a tréning 5. percében az egyik csendesen viselkedő résztvevő delíriumában lefordult székéről, s két – csak egy fokkal józanabb… – társa húzta ki a teremajtó elé (ahol még ebédszünetben is kerülgethettük a békésen alvót).
Mindehhez képest szinte bagatellnek tűnhet a “tájelőadások” további kísérőjelensége: amikor a színtársulat tagjai – más-más hakniról érkezve, összeverődve – abban sem biztosak, hogy hol és mit játszunk ma?!
Ilyen esethez kapcsolódik egyik “nagy beugrásom” emléke, mely a következőképpen történt:
Nehezen összekapart szabadnapjaimat pihenéssel töltöttem (volna), ha telkünkre nem érkezett volna távirat színtársulatunk igazgatójától: “Hívd fel anyádat, ő mindent tud! Holnap tréninged lesz Szolnokon! Üdv: István”
A legközelebbi telefonfülke kilométerekre volt nyaralónktól, de mit meg nem tesz az ember az édesanyjáért…
Felhívtam, kiderült, hogy igazgatónk (aki a görög tengerpartról szervezte éppen a hadműveletet) csak őt tudta elérni a nekem szánt információ-tömeggel, nevezetesen:
… délután legyek az Arany János u. és a Bajcsy Zs. út sarkán, 16 órakor, ott fog felvenni kocsijával Miklós kollégám, a cuccok nála lesznek, elég, ha a ruháimról gondoskodom! (Arról már a gyöngéd, és szakértő anyai kéz gondoskodott, hogy öltönyöm és nyakkendőim Újpestről a Boráros térre jussanak, mire én odaérek a telekről…!)
Gond tehát egy szál se – volt már ilyen máskor is… -, a jelzett időpontban mosolyogva várt a sarkon Miklós, a kocsival és az információk másik részével – mely szerint ő ugyan nem tudja, hogy milyen tréning lesz, de a táskába az irodavezető bepakolt minden tréning-anyagot, maga a Program-leírás Ildinél van. Ildi lesz ugyanis a harmadik csoport trénere, már vár minket a helyszínen: Miskolcon! (Ne csodálkozz, Kedves Olvasó, mobil-telefon ekkor még csak elvétve létezett az országban…)
Kezemben a főnök táviratával, kénytelen voltam ragaszkodni a szolnoki helyszínhez. Akkor hát legyen Szolnok – mondta sztoikus nyugalommal kollégám, s elindultunk, útközben kétségbeesetten kutatva agyunk zugait, hátha rémlik valami arról, hogy István milyen munkákat szervezhetett a nyárra Kelet-Magyarországon.
Nekem derengett, hogy szó volt egy korábbi kávézás közben valami vízimadárról… Ekkor már nagyon röhögni kellett kínunkban, de hát menjünk Szolnokra, vízimadarat keresni! Hja, kérem, a tréneri ösztön! Amikor ugyanis a Tisza-parti város első útba eső szállodájának recepcióján megkérdeztük, hogy “van itt valami vízimadárról elnevezett tréning-helyszín?”, nos, akkor a portás (első csuklási rohamát követően) máris visszakérdezett: nem maguk az easy-sek??!!
Hurrá, célba értünk – gondoltuk mi, de korai volt az öröm. Mint kiderült, csupán annyi történt, hogy harmadik társunk, Ildi – aki ezekben a percekben még Miskolcon tartott tréninget! – minden szolnoki szállodát értesített, üzenetet hagyva számunkra: holnap reggel a tréning-helyszínen találkozunk! (Ő ugyanis úgy tudta, hogy mi tudjuk, milyen címről beszél…)
A nyomozást tehát folytattuk, a szíves és barátságos portás segítségével, aki a “vízimadár”-jelszóról egyetlen dologra tudott asszociálni: “van a városban egy Hotel Pelikán!”.
Irány tehát a Pelikán Hotel, ahol morcosabb portásba futottunk ugyan, de azért bátran kérdeztük tőle, lesz-e itt valamilyen tréning vagy tanfolyam holnaptól? “Itt ugyan nem!” – szólt a válasz, de a portás hozzáfűzte:
“tízpercenként telefonálgat ide egy nő a … Biztosítótól, hogy ha trénerek érkeznek, adjak nekik szobát, és mondjam meg, hogy a tréning holnap reggel a … iskolában lesz! Vacsorát már nem tudunk szervírozni, az étteremben zártkörű rendezvény van!”
Mit számít a vacsora! Célnál vagyunk, van szállásunk, tudjuk, hogy holnap három csoport számára tréning lesz – majd csak kiderül reggel a program is… Gyerünk dorbézolni – Szolnok by night!
S lőn! Amikor másnap reggel (kissé kialvatlanul) a megjelölt helyszínre értünk, már csak az iskola-épületet kellett kitakarítanunk a ballagás óta ott hervadó virágoktól és szeméttől, az osztálytermekből kellett létrehoznunk hangulatos tréning-szobákat, majd a folyosó ivócsapjánál tisztálkodva gálába öltöznünk – s máris befutott kollégánk, Ildi, üdén, mosolyogva, és bejelentve, hogy neki 10 percen belül tovább kell utaznia! Imádkozzunk, hogy csak két csoportnyi résztvevő jöjjön össze, különben gáz van…!
Hogy a Program-leírás?! Hogy-hogy nála kellene lennie?!
Ő csak egy ködös telefon-üzenetet kapott Istvántól, hogy ügynök-képzésre számítson és 2,5 napos tematika lesz – de úgy értette, hogy a tematika-tervet Fintus ismeri…
Nos, nem ismertem… De szükség törvényt bont: profi kollégákkal nem okozott gondot 10 perc alatt kimunkálni egy 2,5 napos “értékesítési” tréning tematikáját, egyeztetni a másik két csoport trénerével, és – elbúcsúztatva Ildinket – felkészülni arra, hogy a 3 csoportnyi résztvevőt két csoportba kell zsúfolnunk…!
Ahol legnagyobb a szükség, legközelebb a segítség: a tréning (általunk gondolt) kezdési időpontjára csak a helyi szervező futott be…
Mentegetőzve közölte, hogy a résztvevők csak egy óra múlva érkeznek (mellesleg 2 óra kellett hozzá), csak egy csoportnyi ember lesz (2 óra múlva 2 csoportnyi résztvevővel kezdhettük a munkát), és sajnos csak mostanra derült ki, hogy szó sem lehet 2,5 napról – 2 naposra kell átszerkeszteni a programot. (Ebből fél nap eltelt a tényleges indításig!)
Ugye, mondanom sem kell, hogy a tréning mindezek után – és ellenére – fényes sikerrel zajlott, az elé tűzött célokat elérte, a kívánt érzelmi hatásokat is kiváltotta, s az írásos visszajelzések különösen nagyra értékelték a trénerek szakmai felkészültségét, gondos előkészítő munkáját, mellyel teljes mértékig a helyi sajátosságokhoz igazodó, specializált tematikát dolgoztak ki (“érződött, hogy heteket dolgozhattak előzetesen rajta!”)
“Taps bejött” – ahogy mondani szoktuk ilyenkor – s hiába is próbáltunk ezekben az esetekben utólagosan szemrehányást tenni főnökünknek, a válasz mindig ugyanaz volt: “sikeretek volt, nem?!”.
De igen.
S kívánom is minden kollégámnak, hogy minden körülmények között sikerre vigye produkcióját – miként kívánom minden tréningező résztvevőnek, hogy sose érezze, mennyi izgalom, verejték és kínlódás folyik a színfalak mögött, miközben a “rivaldafényben” szívünket, lelkünket kitesszük a placcra! Mert játszani és játszatni jó – s mert hajózni muszáj!