Valódi élet ez, a küzdés maga.
Már benne van az öröklött temperamentum, és a szociális motiváció csírája (Atkinson-McClelland). Ehhez jön az a kulturális „többlet”, amit a nagyapjától kap, mintegy a történtek kommentárjaként: „És hagytad magad?”, vagy „Nem sajnáltad?”, esetleg „Mit szólnál ahhoz, ha te kaptad volna/veled történt volna?”, hovatovább „Ne maradj senkinek adósa!” Már ebben a korban jól látható személyiségvonás az aktivitás szintje, a figyelem terjedelme és a környezeti változásokhoz való alkalmazkodási képesség és általános kedélyállapot.
Markáns jellemzője ebben az életkorban is a szociabilitás (extraverzió/intraverzió) és az érzelmi labilitás (neuriticitás).
A pszichológiai megfigyelések azt mutatják, hogy a legnagyobb mérvű örökletesség a képességek és az intelligencia mérésénél található.
Természetesen nem tudhatom, – bár nagyon szeretném tudni – hogy serdülőkorára milyen pszichikai identitása alakul ki, és felnőttkorára személyiségének mely vonásai alkotják azt a kontinuitást, amitől önmagával azonos lesz majd. Ő és sok százezer kis társa belőlünk hordoz valamit a jövőből, és még sokat tehetünk értük és kései öregkori magunkért.
A mai kor alig ad lehetőséget és esélyt arra, hogy ne csak a megélhetésünkért tegyünk, hanem a gyerekeink, mi több: az unokáinkért is tegyünk valamit.
Érdemes komolyan foglalkozni azzal, hogy mit tudunk az utódainknak olyat adni, amit valószínűleg nem tudnak majd az informatikai társadalom korlátlan lehetőségei közepette megszerezni.
Az a szakma, amit gyakorolok, nagyon leegyszerűsítve mindennapi tudásokra épít. Azok a készségek, amelyek a piaci lét viszonyai között preferáltak, szerencsés esetben az otthon falai között megszerezhetőek (von Haus aus).
Hogyan kell köszönni, bemutatkozni, telefonálni, enni, társaságban viselkedni, általánosságban kommunikálni, vitázni, elnézést vagy bocsánatot kérni, udvariasnak lenni; nyerni és veszíteni, emberségesnek lenni, értékeket megbecsülni, másokat tolerálni és tisztelni, stb.
Az gondolom, hogy nem vagyunk vétlenek, ha mindezeknek nem természetes forrásai a családok. Az a világ, ami itthon alakul, nem törődik azzal, hogy ki hol kapta meg azokat az alapokat, amelyekre joggal tart igényt.
„Tudj kommunikálni, viselkedni, legyél képes a konfliktusaid kezelésére, viselkedj határozottan és a másik iránt méltányosan! Kelts jó benyomást, disztingvált működj és eredményre törj!”
Ismerd jól magadat, lehetőségeidet és korlátaidat, tudd, hogy mit akarsz, bízz magadban és legyél képes megszervezni saját erőidet, találj szövetségeseket, társakat céljaidhoz.
Azt tapasztalom, hogy mindezekből viszonylag kevés dolog származik otthonról, az iskolából, és a szerencsés kivételektől eltekintve „posztgraduális” módon, néha pótvizsgákon át kell elsajátítani. (Kár, hogy egy Hugo Boss öltönnyel nem vehetjük magunkra.)
A versenyszféra nagyon magas igényt támaszt a munkaerőpiacon: jó képességek kellenek, amelyeket a magas szintű nyelvtudás, a szakértelem és a viszonylag fiatal (35 év) életkor egészít ki. A konkrét szaktudás is szélsebesen kopik, és a piac is gyorsan változtatja igényeit. Még 3-4 éve a pénzügyi szakma volt az egyik „csúcsszakma”, ma mindenek előtt az informatika tör előre.
Mindezek mellet egy érdekes jelenség is megfigyelhető: a jó nyelvtudás és a kommunikativitás sokszor a szakértelmet is pótolni képes. Nyelvismeret birtokában hihetetlen lehetőségek tárulhatnak fel, amellyel még a magas szintű szakmai tudás, tapasztalat sem versenyezhet. Mindehhez persze olyan készségek kellenek, amelyek az „itt és most” jegyében jó portékává teszik a munkaerőt.
Milyen készségekkel kell számolnia egy fiatalembernek akkor, ha keresett akar lenni?
A legfontosabb talán a változások kezelésének készsége, a rugalmasság, az alkalmazkodóképesség.
Nagyon fontos, mint már arról korábban szóltam, a jó kommunikáció, a viselkedés, a tárgyalókészség, a konfliktustűrés és kezelés, a stressz-menedzselés és az általános vezetési ismeretek és készségek.
Ebben a tekintetben az iskolarendszer édes keveset segít.
A bemeneti oldalon sok okos szakember próbál a külső elvárásoknak jobban megfelelő képzést kialakítani, a kimeneti oldalon nincs számottevő változás.
Ma munkájával az a fiatal boldogul a legjobban, aki a versenyszféra elvárásainak a leginkább megfelel.
Nem árt, ha friss és képlékeny, nagy a munkabírása, tiszta lap az agya, nincsenek saját értékei, mert azt a cég adja, feltétlen elfogadója a gyors-étkeztetésnek és a konfekció-ízeknek. Minden bizonnyal előbb vagy utóbb a helyére kerülnek a dolgok: a tudás és a tudás értékesülése/értékesítése összhangba kerülhet majd.
A káoszból egy más minőségi rendbe tarthatunk, ha az értékeket nem külső elvárások észdiktátumok rendje helyettesíti, hanem ezek szerves önfejlődésből születnek meg. Ennek szemléltetésére álljon itt a tanulás lépcsőinek modellje:
Az első lépcső a „nem tudom, hogy nem tudom” állapota, amely a nem-tudás „biztonságát” jelképezi. A tudás felé vezető utat csak külső segítséggel és ráhatással képes az egyén megtenni.
A második lépcsõ a „tudom, hogy nem tudom” állapota, vagyis az a felismerés, ami a tudás hiányt mutatja meg. A tudás felé vezető út megtételéhez még külső erők is kellenek, de a belső késztetés, igény és szükséglet is szerepet kap.
A harmadik lépcső a „tudom, hogy tudom” pozíciója. Az ember megszerezte az ismereteket, képes azt alkalmazni, de még nem szerezte meg az alkalmazáshoz szükséges jártasságot, készséget. Ennek megszerzését a belső motiváció segítheti leginkább.
A negyedik lépcsőfok a „nem tudom, hogy nem tudom” szintje. Ezt a készség, a rutint jelenti, a tudás gyakorlati alkalmazásának állapotát.
Ezzel sem fejeződik be a lépcsőjárás, hiszen a változás újabb kihívások elé állít minket, amelyeknek meg kell felelni. Ez az állapot azonban nem csak a tudás és a gyakorlat egységét jelenti, hanem az ellustulást, a rutinszerű működés veszélyét is. Ebből az állapotból megint csak elsősorban a külső erők segíthetnek ki.
A világ, amelyben élünk és végezzük a dolgunkat, sok tekintetben még az első lépcsőn áll: nem tudjuk még, hogy mi az, amit nem tudunk ahhoz, hogy előre juthassunk.
Mit kell tudnunk? Mit kell fejlesztenünk? Mi vár ránk holnap a szakmánkban, a munkahelyünkön, milyen tudásra lesz szükségünk? Milyen kihívásokkal kell szembenéznünk a globalizálódó környezetben? Mit adjon a család, az iskola ahhoz, hogy biztos jövőt adjon a fiatal kezébe? Már vannak dolgok, amelyek ismerete, felismerése rádöbbent arra, hogy mi hiányzik, mit kellene tudni a talpon maradáshoz.
Ilyen: a tudás és értékesítésének tehetsége és készsége. Mert hiába tudnak sokat gyerekeink, ha nem képesek jól gazdálkodni mindezekkel.
A korszerű tudás mellé készségeiket is folyamatosan fejleszteni kell. Ezen a szinten dől el, hogy például a medikus embertechnikus lesz-e, aki a betegére, mint munkadarabra tekint, vagy a betegében az embert látja, akinek nem csak segíteni akar, hanem segíteni is tud.
Valahol itt tartunk: Tovább tudunk-e lépni a jelképes lépcsősoron, az attól is függ, hogy a külső kényszerek helyett belsõ erőket tudunk-e mozgósítani.
Ha csak a piac diktátuma hajt minket előre, akkor a függő helyzet nem változik meg. Az lenne jó, ha a társadalom nem csak a fejlett világ utánzásának tanulási formáját gyakorolná, hanem saját belső értékeit követné és energiáit is képes lenne mozgósítani.
Még kisiskolás koromban egy hivatali folyosón olvastam egy zománctáblán a feliratot:
„A földre köpni tilos!” A figyelmeztetés szükséges volt. Ma ugyan nem érzem, hogy újból szükséges lenne ennek a régi feliratnak a kifüggesztése, de például a hivatali folyosókra és egyéb helyekre nyugodtan kiszögelhető lenne a tábla: „Emberi hangon beszélni kötelező”, mert azt már az unokám is tudja, hogy a hétköznapi agresszió is szennyez. Igaz, hogy ez az igazság az ő nyelvén úgy szól: „Ne bántsd, mert neki is fáj!”
Horváth Tamás